Lécci ne lopd el!!

Saját gépelés és gyüjtés!!

Nem csupán a földön, hanem az időben is vannak sivatagok.

És én utállak, mert egyedül vagy,
És egyedül vagyok, mert utállak.

Fáj minden pillanat, mit nélküled el kell töltenem,
Egy gyenge mondat vigasztal: egyedül jobb nekem.

Ebben a pillanatban 6.470.818.671 ember él a világon. Vannak, akik félnek, vannak, akik hazatérnek, vannak, akik hazudnak, hogy túléljék a hétköznapokat, mások éppen most szembesülnek az igazsággal. Vannak ördögi emberek, akik háborúskodásra születtek, mások meg arra, hogy az ördöggel viaskodjanak. Több mint 6 milliárd ember él a földön, több mint 6 milliárd lélek, és néha csak egyetlen-egyre lenne szükségünk.

S egy napon majd
megtudja az ember
hogy mindenki közelebb áll a másikhoz
mint hozzá bárki is.

Amikor vége az utolsó dalnak is,
És a varázslat szétfoszlott már,
Mi lesz veled? Egyedül hagy a zajos tömeg,
Sebzett vagy, és te sem tudod, hol a helyed.

Mindenütt boldogságot látok, s ebből csak én vagyok visszavonhatatlanul kirekesztve.

Olyan ember társaságára vágyom, aki együtt tud érezni velem, akinek a szeme válaszolni tud a tekintetemre.

És ezt éneklem
a szívért, amelynek nincsen társa
a lélekért, amelynek nincs királya
a balerináért, akinek néma a tánca.

Boldogtalan a pillanat, mikor
fölfedezi az árva önmagát,
s arra gondol, hogy másnak is
fontos lehet e kéz, e görbeség,
s azontúl arra vágyik, hogy szeressék.

Lehet, hogy azt hiszed, hogy valaki vagy,
De az a valaki mit ér valaki nélkül?
Itt egyedül csak az van egyedül,
Aki annyira szereti magát, hogy végül senkit se lát.

Tél elmúlhat, vihar csitulhat, mert természet rendje, hogy mindenre más jön, de van-e tavasza, csak egyszer is lesz-e az embereknek, apám s anyám szívének.

Vajon ha én tűnnék el egyszer, azt észrevenné valaki?

Átsírt éjszakák, elvesztett barátok,
A világ közepén magadat egyedül találod.

Az ember, akinek mindene megvan ahhoz, hogy jól érezze magát és boldog legyen, egyszerre a világ legnyomorultabb embere lesz. Miért? Mert nincs kivel beszélnie.

Kinek most sincs még háza, sose lesz,
s ki most maga van, már marad magára,
éjszaka olvas, folyton levelez,
s a ligetben bolyg, valakit keres,
mikor a lombok őszi tánca járja.

Sehol, Soha a neve új hazádnak:
ott vagy. Ott se vagy. Nem vagy. Csak a fáradt
képzelet kapkod a Semmibe utánad.

Egy sebet be lehet kötözni, egy törött csontot sínbe lehet rakni, de ha nem törődnek az emberrel, azt nem lehet utólag helyre hozni.

Mintha ezer és ezer apró kis szigeten tengetnénk a napjainkat, egy végtelen óceán kellős közepén, csónak nélkül. Persze kiabálhatunk egymásnak, közülünk azonban senki nem hagyhatja el a saját kis szigetét, hogy egy másik emberére hajózzon.

Ha emléked éled
mit nem talál éned
s kivár a múlt,
de sivár és rút;
mert apad a kút...

A Szépség, csakúgy, mint a Bölcsesség, leginkább a magányos hódolókat kedveli.

Ez itt a magányosság erdeje.
Itt én vagyok csak, én és valaki,
Valaki, akit nem ismerek,
És akiről még tudnom sem szabad:...
...Bár jobban szeretem, mint magamat.

Hallotta távolodni a lépéseket, hallotta halkulni a zörgést, és nem fordult arra, hogy utánanézzen. Minek? Nem szabad utánanézni annak, ami elmegy. Az időnek, az életnek, az embereknek. Nem szabad. Elmennek úgyis, ha eljött az idő. És az ember egyedül marad.

Az emberszív is úgy bolyong,
Oly egyes-egyedül,
Úgy tépi künn az orkán,
Mint az önvád itt belül.

A magány az az állapot, amikor valakiben háború zajlik, belső háború; az egyedüllét meg az az állapot, amikor valakiben nincs harc, benne az angyal és az ördög békét kötött.

Olyan volt a lelkem, mint azok a kürtcsigák, amiket partra mos a tenger, és már csak a héj maradt meg belőlük, a csiga dobbantott. Szürkésrózsaszín üregem tisztára mosva, üresen várja, hogy valaki betöltse, hogy valaki betelepedjen, és ott bennem biztonságban érezze magát, és kitöltsön mindent.

Sok ezren szeretnek engem, mégis a világ legmagányosabb emberének érzem magam.

Kérdés, kísértés és titok.
Én azt várom: valaki majd
Hívni fog
S édes, meleg szájjal
Sugja meg majd, hogy ki vagyok.

Te, nem tudom, mit éreztél ma este,
az én szívem majdnem beleszakadt,
mert mindenütt a két szemed kereste,
de hiába, árva maradt.
(...)
Csak néhány perc, és éjfélt üt az óra,
elindulok lassan hazafelé,
és félve várom, mit hoz majd a holnap,
míg elalszom hajnal felé.

Néha magányos vagyok, és nem könnyű, de ez az ára annak, hogy kitaláld, mit akarsz kezdeni magaddal.

De hová jutnék? hisz örömünnep van ma...
Ünnep? igen, az van; de öröm nincs jelen:
Nevem ünnepét én - zárkozván magamba -
Ti, kedves halottak, tinektek szentelem!

Mindig a holnapra mosolygok,
Elvágyom onnan, ahol bolygok,
Úgy vágytam ide s most már szállnék.
Óh, én bolond, bús, beteg árnyék.

Sem utódja, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek,
Nem vagyok senkinek.

Megismerni? Soha, senki nem ismerhet meg igazából. Soha. Soha nem fogsz ismerni engem.

Arcom elé vonom az estét,
célpontom a csillagod.
Ömlik rám a szürke festék,
vagyok, aki nem vagyok.

Fogódzanék akárkibe,
de nem lesz soha senkije;
szeméből, mint gazdátlan ág,
kicsüng a pusztuló világ.

Tengernyi ember vehet körül, mégis magányos vagyok. Olyankor rád gondolok.

Ádámok! Évák! Istenek!
Hagyjatok élni.
Hagyjatok...
Egyedül félni.
Egyedül...
élni.

Ellenség, jóbarát,
Végeztem veletek;
Senkit nem gyűlölök,
Senkit nem szeretek.

Egyedül vagyok, nem melegít senkinek a szerelme, fázom, akárha a föld alatt élnék, bármit írok is, mind száraz, fásult és komor.

Mi van, ha nincs senki? Mi van, ha úgy éljük le az életünket, hogy senki sem vár?

Igen, az élet utazás, melyet sokkal jobb társsal az oldalunkon megtenni. A társ persze szinte bárki lehet. Egy szomszéd az utca túloldaláról vagy a férfi az ágy másik feléről. A társ lehet egy anya telve csupa jó szándékkal, egy gyerek, aki mindig rosszban sántikál. Mégis minden jó szándékunk ellenére néhányan útközben elveszítjük a társunkat. És akkor az utazás elviselhetetlenné válik. Tudják az ember sok mindenre teremtetett, de arra, hogy magányos legyen biztosan nem.

Ha már úgyis magányos vagyok, akkor inkább legyek egyedül.

Mind, ami benne volt, elmúlt, egyenként, és nincs több éjjel, nincsen csillag, csupán egy pince, amiből sosem menekülhet, és amiben másnak nem jut hely.

Az ablakon már nem szűrődik ki fény,
A falak is romosan állnak,
A termen keresztül süvít a fagyos szél.
Te még mindig tisztán hallod a lány hangját,
De körülötted már senki nem énekli dalát.

Ha Ön magányos, annak az az oka, hogy elszigeteli magát; ha elég szerény, soha nem lesz magányos. Semmi sem szigetel el bennünket jobban, mint a hatalom és a presztízs. Próbáljon meg leereszkedni az emberek közé, tanuljon szerénységet, és soha nem lesz egyedül!

Megtapasztaltam, hogy a magány akkor a legerősebb, ha megpróbálunk harcolni ellene. Ha viszont nem veszünk róla tudomást, elgyengül.

Van úgy, hogy érzem, ma minden nehéz,
Sokszor az élet tán túlságosan kemény,
De én sem vagyok már gyenge, gyáva,
Csak a szívem, kérem, néha kicsit árva!

Míg te ittad a kávéd, s én a teám,
csak ültünk egymás mellett tétován.
Lehet még esélyem? Szerethetlek még igazán?
Kérdezlek, de csak a csend felel rá - némán.

Furcsa társ a magány. Amink van, megoszthatatlanná válik. Amink hiányzik, kétszeresen hiányzik. A víz fölé hajolva tükörképünkben pirosabb és élőbb a vér, mint mibennünk, ha magányosak vagyunk.

Az ember vágyik valakire, akivel törődhet, akinek minden kérdésére válaszol, anélkül, hogy tudna róla.

A sötétség csak ahhoz ér hozzá, aki behívja magához.

Félek bárkinek is elmondani, mennyire szeretem, mert akkor rájönnének, mennyire magányos vagyok.

Aki megbánt, én nem bántom.
Aki sajnál, nem sajnálom.

A csendet hallgatom,
a csend, az jó barát.
A gyertya lángja ég,
Benne egy új világ.

Semmi sem égeti úgy a szívet, mint az üresség, ha valamit, valakit elveszítünk, mielőtt igazán ráébrednénk, mennyit jelentett nekünk.